5. fejezet:

Sziasztok!

Itt a kövi fejezet, remélem tetszeni fog! :) Írjatok komit kérlek, hogy tetszik-e, és hogy érdemes-e folytatnom!

Pusziiikaaa (L) :*

_____________________

Ahogy haladtam a folyosón elárasztott a melegség. Kiélveztem minden pillanatot, amit még lehetett itt a kastélyban. A nap 1000 fénylő ága sütött be a folyosóra, megmelengetve a szívem. Szokatlanul vidáman szökelltem Azariel szobája felé, önfeledten, vigyorogva, de ahogy elérkeztem a krémszínű ajtóhoz, a jókedvet felváltotta az izgatottság. Nagy levegőt vettem, és bekopogtam, mire az ajtó halkan utat engedett. Azariel az ablak előtt állt, és amint beléptem, felém fordult.

- Üdvözöllek Silver! Jöjj közelebb… - intett a kezével. Engedelmesen közelebb léptem, ő pedig mosolyogni kezdett.

- Nos? Felkészültél? – kérdezte még mindig nyílt mosollyal.

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem rá, és azon gondolkoztam, hogy biztosan jó ötlet-e ez.

- Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel. Odasétált hozzám, és a vállamra tette a kezét.

- Igen, persze, csak kicsit ideges vagyok. – vallottam be lehajtott fejjel.

- Nincs miért aggódnod! Alkalmas vagy a feladatra… Végig kísértem a tanulmányaid, és rendkívül tehetséges vagy. Gondolod, hogy elengednélek, ha nem így lenne?

- Nem. Bizonyára nem. – állapítottam meg.

- Csak bíznod kell önmagadban! Ez a titok nyitja.

- Rendben – válaszoltam és elmosolyodtam.

- Most pedig itt az idő… Kövess, kérlek. – azzal elindult a palotából kivezető folyosón.

Az épület teljesen kihalt volt. Benéztem egy-egy nyitva hagyott ajtón, de senkit sem találtam a helységekben. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg mindenki a Lelkek Szigetén van, ahol hivatalosan is őrzővé avatnak.

A nagyi sokat mesélt nekem erről a helyről, amikor még kicsi voltam. Annak idején ő is ezen a helyen vált őrzővé. Ő 78 éves volt, amikor megkapta az első személyt. Nagyon izgatott volt.

Azt mesélte, hogy ez a legcsodálatosabb hely, amit valaha látott. Különleges mesebeli lények élnek itt a világ legbékésebb helyén. Az ég egyszerre rózsaszínben, kékben és lilában pompázik. A fák levelei szikráznak a napfényben, és úgy érzed magad, mintha csak egy tollpihe lennél a levegőben. Felállsz a pódiumra, hogy mindenki jól lásson, és egy igazi szertartás után valódi védőangyallá válsz.

Ahogy elértük a bejáratot, ez a mese kezdett megelevenedni számomra is.

A kapu csodálatos, csillogó kristályból volt kifaragva, virágokkal tele futtatva, amely engedelmesen utat nyitott nekünk. Tovább haladtunk foszforeszkáló úton, amit hajlongó fehér liliomok vontak körbe. A fű gyönyörű zöld volt, minden egyes fűszál széle csillogott a napfényben. Az égbolt tényleg fantasztikusan ragyogott több színben. A rét közepén pedig egy magas pódium helyezkedett el, mögötte pedig a varázslatos erdő. Angyalok sokasága gyűlt össze a réten, minden mozzanatomat feszülten figyelve. Lassan fölértünk a pódiumra, ahol már egyáltalán nem éreztem magam idegesnek. Ez is kristályokkal volt díszítve, és színt változtató rózsák ölelték körbe. Bódító érzés kerített hatalmába. Ahogy a nagyi leírta. Nem vagy más csak egy szálló tollpihe. A pódium közepén 1 díszes székben Soriel ült, és mereven nézett engem, mellette pedig Darius ült, és vigyorogva vizslatta minden mozdulataim. Azariel is felállt mellém és beszélni kezdett.

- Kedves egybegyűltek! Azért vagyunk itt, hogy védőangyallá avassuk Silvert. – mondta és rámmosolygott.

- Silver, készen állsz, hogy életed első küldetését megkezd? – kérdezte nyílt tekintettel.

- Igen. – válaszoltam

- Megesküszöl angyaltársaid előtt, hogy mindent megteszel az ember érdekében, ami csak a hatalmadban áll?

- Esküszöm, hogy mindent elkövetek, ami a feladatom, és nem szegem meg a szent szabályokat. – ígértem. Mindenki feszülten figyelt. Körbenéztem, és tényleg mindenki jelen volt. Demetria, Leo vigyorogva néztek rám.

- Nos, akkor nincs is több kérdésem. Ez a medál fogja jelképezni, hogy őrző vagy. – mondta és a nyakamba akasztott egy gyönyörű medállal ékesített nyakláncot. A szivárvány minden színében csillogott és szikrázott, ahogy a napfény megtört rajta.

- Nincs két egyforma medál, ahogyan két egyforma angyal sincs. Térdelj le – kért. Lassan leereszkedtem, ő pedig az ég felé nyújtotta a kezeit, mire fényár borított el engem. Csiklandozott a fénysugár, ahogy a bőrömhöz ért. A sugarak körbevonták a testem, és egyetlen, védelmező burkot alkottak körülöttem.

- Mostantól kezdve hivatalosan is védőangyal vagy! – jelentette ki, mire a tömeg hangosan éljenezni kezdett. Vártam, hogy véget érjen a vakító fényáradat, de egyre fényesebb lett, ezért mindenki behunyta a szemét, én pedig rémülten vettem észre, hogy halványodom. A kézfejem egyre átlátszóbb lett, és furcsa, összehasonlíthatatlan érzés kerített hatalmába. A fény már olyan erős volt, hogy nem láttam már senkit magam körül, csak a fényt. Aztán emelkedni kezdtem, eközben a hátamon furcsa melegséget éreztem, és kicsit megriadva vettem észre hogy szárnyam kezd nőni. Ez ki is ment a fejemből. A medál a nyakamban izzani kezdett, és végül a körülöttem lévő fényburok hatalmas villanással eltüntetett engem.

A nyugodt érzést felváltotta az izgalom, és csak a zuhanás maradt. Féltem, hogy hova kerülök. Alattam csak a fehérség volt, de tudtam, hogy zuhanok. Aztán ahogy telt az idő, egyre közelebb értem a Földfelszínhez, ami egy pillanatig örömmel töltött el, de tova is szállt ugyanis még mindig nem tudtam hogyan lassítsam le magam. Ha ez így fog folytatódni, akkor becsapódok, mint egy meteor. Tudtam, hogy használnom kéne a szárnyam, de fogalmam sem volt hogyan. Erről bezzeg semmit sem mondtak.

Már láttam a parkot ahová sebesen közelítettem, majd hirtelen kinyíltak a szárnyaim, és lelassultam, de nem eléggé, mert nekimentem egy fának, arról pedig leestem egyenesen a földre.

- Húhh… elég rázós volt a Földet érés… - állapítottam meg magamnak. Felpattantam, és körbenéztem, és elvigyorodtam.

Megérkeztem!

Így képzelem a medált: