5. fejezet:

Sziasztok!

Itt a kövi fejezet, remélem tetszeni fog! :) Írjatok komit kérlek, hogy tetszik-e, és hogy érdemes-e folytatnom!

Pusziiikaaa (L) :*

_____________________

Ahogy haladtam a folyosón elárasztott a melegség. Kiélveztem minden pillanatot, amit még lehetett itt a kastélyban. A nap 1000 fénylő ága sütött be a folyosóra, megmelengetve a szívem. Szokatlanul vidáman szökelltem Azariel szobája felé, önfeledten, vigyorogva, de ahogy elérkeztem a krémszínű ajtóhoz, a jókedvet felváltotta az izgatottság. Nagy levegőt vettem, és bekopogtam, mire az ajtó halkan utat engedett. Azariel az ablak előtt állt, és amint beléptem, felém fordult.

- Üdvözöllek Silver! Jöjj közelebb… - intett a kezével. Engedelmesen közelebb léptem, ő pedig mosolyogni kezdett.

- Nos? Felkészültél? – kérdezte még mindig nyílt mosollyal.

Nem tudtam válaszolni. Csak néztem rá, és azon gondolkoztam, hogy biztosan jó ötlet-e ez.

- Jól vagy? – kérdezte aggódó tekintettel. Odasétált hozzám, és a vállamra tette a kezét.

- Igen, persze, csak kicsit ideges vagyok. – vallottam be lehajtott fejjel.

- Nincs miért aggódnod! Alkalmas vagy a feladatra… Végig kísértem a tanulmányaid, és rendkívül tehetséges vagy. Gondolod, hogy elengednélek, ha nem így lenne?

- Nem. Bizonyára nem. – állapítottam meg.

- Csak bíznod kell önmagadban! Ez a titok nyitja.

- Rendben – válaszoltam és elmosolyodtam.

- Most pedig itt az idő… Kövess, kérlek. – azzal elindult a palotából kivezető folyosón.

Az épület teljesen kihalt volt. Benéztem egy-egy nyitva hagyott ajtón, de senkit sem találtam a helységekben. Aztán rájöttem, hogy valószínűleg mindenki a Lelkek Szigetén van, ahol hivatalosan is őrzővé avatnak.

A nagyi sokat mesélt nekem erről a helyről, amikor még kicsi voltam. Annak idején ő is ezen a helyen vált őrzővé. Ő 78 éves volt, amikor megkapta az első személyt. Nagyon izgatott volt.

Azt mesélte, hogy ez a legcsodálatosabb hely, amit valaha látott. Különleges mesebeli lények élnek itt a világ legbékésebb helyén. Az ég egyszerre rózsaszínben, kékben és lilában pompázik. A fák levelei szikráznak a napfényben, és úgy érzed magad, mintha csak egy tollpihe lennél a levegőben. Felállsz a pódiumra, hogy mindenki jól lásson, és egy igazi szertartás után valódi védőangyallá válsz.

Ahogy elértük a bejáratot, ez a mese kezdett megelevenedni számomra is.

A kapu csodálatos, csillogó kristályból volt kifaragva, virágokkal tele futtatva, amely engedelmesen utat nyitott nekünk. Tovább haladtunk foszforeszkáló úton, amit hajlongó fehér liliomok vontak körbe. A fű gyönyörű zöld volt, minden egyes fűszál széle csillogott a napfényben. Az égbolt tényleg fantasztikusan ragyogott több színben. A rét közepén pedig egy magas pódium helyezkedett el, mögötte pedig a varázslatos erdő. Angyalok sokasága gyűlt össze a réten, minden mozzanatomat feszülten figyelve. Lassan fölértünk a pódiumra, ahol már egyáltalán nem éreztem magam idegesnek. Ez is kristályokkal volt díszítve, és színt változtató rózsák ölelték körbe. Bódító érzés kerített hatalmába. Ahogy a nagyi leírta. Nem vagy más csak egy szálló tollpihe. A pódium közepén 1 díszes székben Soriel ült, és mereven nézett engem, mellette pedig Darius ült, és vigyorogva vizslatta minden mozdulataim. Azariel is felállt mellém és beszélni kezdett.

- Kedves egybegyűltek! Azért vagyunk itt, hogy védőangyallá avassuk Silvert. – mondta és rámmosolygott.

- Silver, készen állsz, hogy életed első küldetését megkezd? – kérdezte nyílt tekintettel.

- Igen. – válaszoltam

- Megesküszöl angyaltársaid előtt, hogy mindent megteszel az ember érdekében, ami csak a hatalmadban áll?

- Esküszöm, hogy mindent elkövetek, ami a feladatom, és nem szegem meg a szent szabályokat. – ígértem. Mindenki feszülten figyelt. Körbenéztem, és tényleg mindenki jelen volt. Demetria, Leo vigyorogva néztek rám.

- Nos, akkor nincs is több kérdésem. Ez a medál fogja jelképezni, hogy őrző vagy. – mondta és a nyakamba akasztott egy gyönyörű medállal ékesített nyakláncot. A szivárvány minden színében csillogott és szikrázott, ahogy a napfény megtört rajta.

- Nincs két egyforma medál, ahogyan két egyforma angyal sincs. Térdelj le – kért. Lassan leereszkedtem, ő pedig az ég felé nyújtotta a kezeit, mire fényár borított el engem. Csiklandozott a fénysugár, ahogy a bőrömhöz ért. A sugarak körbevonták a testem, és egyetlen, védelmező burkot alkottak körülöttem.

- Mostantól kezdve hivatalosan is védőangyal vagy! – jelentette ki, mire a tömeg hangosan éljenezni kezdett. Vártam, hogy véget érjen a vakító fényáradat, de egyre fényesebb lett, ezért mindenki behunyta a szemét, én pedig rémülten vettem észre, hogy halványodom. A kézfejem egyre átlátszóbb lett, és furcsa, összehasonlíthatatlan érzés kerített hatalmába. A fény már olyan erős volt, hogy nem láttam már senkit magam körül, csak a fényt. Aztán emelkedni kezdtem, eközben a hátamon furcsa melegséget éreztem, és kicsit megriadva vettem észre hogy szárnyam kezd nőni. Ez ki is ment a fejemből. A medál a nyakamban izzani kezdett, és végül a körülöttem lévő fényburok hatalmas villanással eltüntetett engem.

A nyugodt érzést felváltotta az izgalom, és csak a zuhanás maradt. Féltem, hogy hova kerülök. Alattam csak a fehérség volt, de tudtam, hogy zuhanok. Aztán ahogy telt az idő, egyre közelebb értem a Földfelszínhez, ami egy pillanatig örömmel töltött el, de tova is szállt ugyanis még mindig nem tudtam hogyan lassítsam le magam. Ha ez így fog folytatódni, akkor becsapódok, mint egy meteor. Tudtam, hogy használnom kéne a szárnyam, de fogalmam sem volt hogyan. Erről bezzeg semmit sem mondtak.

Már láttam a parkot ahová sebesen közelítettem, majd hirtelen kinyíltak a szárnyaim, és lelassultam, de nem eléggé, mert nekimentem egy fának, arról pedig leestem egyenesen a földre.

- Húhh… elég rázós volt a Földet érés… - állapítottam meg magamnak. Felpattantam, és körbenéztem, és elvigyorodtam.

Megérkeztem!

Így képzelem a medált:

4. fejezet:

Sziasztok!

Sajnálom, amiért úgy eltűntem. Kissé el voltam havazva. :S. De szeretnélek kárpótolni Titeket egy hosszabb résszel. Remélem, megbocsátotok nekem. :)
Nem tudom, mikor jön a következő rész, sok vizsgám lesz, de megpróbálok sietni vele!
Köszönöm a türelmeteket!
Pusszantás (L)
_______________________

Ahogy visszaértem, ledobtam magam a pihe puha ágyra (ami igazából csak tollakból és egyéb puha anyagokból állt) és nagyot sóhajtottam. Lehunytam a szemem hogy pihenjek egy kicsit, de ebben a pillanatban beviharzott a szobába Demetria és szinte rám ugrott az ágyon.

- Úristen hallottam, hogy őrző leszel! Gratulálok! – sikítozta önkívületi állapotban, miközben leestünk a földre.

Még mindig az ágyam mellett feküdt rajtam, a földön, ami kicsit kellemetlen volt, így kénytelen voltam közbeszólni.

- Köszönöm, de nem akarsz leszállni rólam? – kérdeztem miközben kivettem a kézfejem a térde alól.

- Persze. Bocsi! – mondta, és eleresztett egy pironkodó mosolyt.

- Amúgy meg honnan tudod? – kérdeztem vissza.

- Leo mondta – válaszolt kíváncsisággal a szemében.

- Csak azért kérdeztem, hogy ki tudja eddig. De akkor ezek szerint csak te és Leo.

- Igen. Még. De holnap a gyűlésen valószínűleg Azariel kihirdeti az eseményeket, és akkor mindenki tudni fogja.

- Pazar – mondtam, és már előre láttam, hogy mindenki erről beszél. Még jó hogy nem leszek itt.

- Na, én megyek. Most érkezik haza a nővérem. Majd beszélünk! Puszi! – egy hatalmas vigyorral az arcán kilépett a folyosóra és eltűnt.

Végignyúltam az ágyon, és kinéztem az ablakon, ahol még mindig gyönyörűen sütött a nap.

Te jó ég! Most esett le, hogy holnap ilyenkor már az emberek világában leszek. De hirtelen elfogott a rossz érzés is. Mi lesz, ha mégsem leszek képes a feladat megoldására? Mi van, ha tényleg igaza van anyunak és én nem erre születtem? Ha kudarcot vallok? Ilyen, és egyéb hasonló kérdések és aggályok jutottak eszembe, amik kezdték elárasztani az agyam, halálra ijesztve ezzel. Hanyattfeküdtem a tollakban, és behunytam a szemem, hátha elfelejtem a nyomasztó kérdéseket. De ez a fullasztó érzés csak nem akart elmúlni.

1 óra múlva még mindig ezek a fajta kérdések foglalkoztattak, és kezdtem pánikba esni. Ezért hirtelen felálltam, és kiviharzottam a szobámból. Beszélnem kell valakivel, aki kicsit megnyugtat. Erre a legmegfelelőbb Demetria. Az ő szobája felé vettem az irányt, és hatalmas sietésem közepette nem vettem észre hogy velem szemben jön valaki és teljes erőből nekimentem.

Felnéztem és Darius volt. Engedelmesen meghajoltam előtte, ő pedig türelmesen mosolyogva várta, hogy újra a szemébe nézzek.

- Hova ilyen sietősen? – kérdezte és elkezdett körözni körülöttem.

- Csak Demetriához megyek. Meg kell beszélnem vele valamit. – válaszoltam, és láttam, rajta hogy nem elégítette ki a tudásszomját a válaszom.

- Hallottam a küldetésedről… - hozta fel a témát, ami nekem igen kínos volt. Akivel eddig találkoztam, mindenki azt mondta, hogy ne pocsékoljam el az életem. Gondoltam ő sem gondolja másként. Végignézett rajtam és belekezdett.

- Ötletem sincs, hogy egy magadfajta kivételes tehetségű és gyönyörű angyal miért akar őrző lenni… – mondta Darius és elmosolyodott. Kétség kívül ő volt a legjóképűbb angyal, akit valaha láttam. Magas volt, és erős testfelépítésű. Világoskék szemei csak úgy ragyogtak, miközben beszélt elbűvölő hangsúllyal. Annyira magával ragadott a hangjának a varázsa, hogy úgy éreztem csak húz magával az örvény.

Istenien tudta hogyan kápráztasson el valakit. Sajnos a vonzereje elől én sem menekülhettem, amit észre is vehetett, mert még a szokásosnál is jobban vigyorgott.

- Ne haragudj, de mennem kell… - szólt végül, amikor újra a szeme elé érkezett.

- Nos… kár érted… - mondta lemondóan, majd biccentett és elsuhant.

Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell véget vetnem ennek a beszélgetésnek, ami kezdett igen zavaró lenni. Megráztam a fejem, és továbbindultam az eredeti végállomásom felé.

Ahogy Demetria szobája elé értem, bekopogtam, mielőtt ajtóstul berontottam volna. Amúgy az utóbbi volt az eredeti tervemben. Mindanyian megrökönyödve néztek rám. Egy bájos mosolyt villantottam, majd megszólaltam.

- Elnézést, csak egy sürgős ügyet kell megvitatnom Demetriával… - mondtam, miközben a szóban forgó személyt már a karjánál fogva húztam kifelé. Amint becsukódott az ajtó mögöttünk, rögtön a tárgyra tértem.

- Na, jó, ez nem jó ötlet! Azt hiszem, nem vagyok még kész erre, lehet, hogy kudarcot vallok, és mégsem erre teremtettem, és… - hadartam, és folyattam volna, de Demetria befogta a szám.

- Hé, elég! Miről beszélsz? Hisz ez volt az álmod! Feladnád azért, mert 2 angyal azt mondta, hogy kudarcot fogsz vallani? Hova tűnt a magabiztos Silver? – kérdezte szemrehányóan, és komolyan elgondolkodtam.

- Igazad van… én alakítom a sorsom! Rendben lesz minden! – bólintottam meggyőzően, erre elmosolyodott.

- Ez a beszéd! De vissza kell mennem! Majd beszélünk! És sok sikert holnap! – búcsúzott egy röpke öleléssel, és már be is surrant az ajtón.

- Üdvözlöm a nővéred… - mondtam a már csukott ajtónak, és lassan visszaiszkoltam a szobámba. Elővettem az aktát és olvasni kezdtem. Ahogy rávetettem a tekintetem a papírra, a cirkalmas betűk elváltak a laptól, és egyre feljebb emelkedtek a levegőben. Feketéről a színük fehérre, majd csillogós aranyra változott. Táncolni kezdtek kecses mozdulatokkal, akár a keringőn a párok. Ringatóztak, mint a lágy szellőben a falevelek. Miután kitekeregték magukat, megállapodtak egy összeszedett sorban, így végre olvasni tudtam. Évszámok, adatok, események, képek, emlékek. Az adatokra gondoltam és a betűk máris átrendeződtek.

Név: Robert Pattinson

Kora: 23

Családja, történetek bla bla bla. Elolvastam mindent. Csak hogy nehogy kihagyjak valami fontosat.

A foglalkozásánál megdöbbentem. Az akta szerint Robert sikeres színész, ami azért érdekes, mert a jellemző tulajdonságainál minden ott van, ami egy igazi színésznél nem szokott. Kedvesség, visszahúzódás, szerénység és így tovább. Nincs benne önzés, sem becsvágy. Furcsa egy ilyen korú ember viselkedésében.

Sokszor, amíg csak álmodoztam az emberek közelségéről, a Földet figyeltem. Néztem, hogyan teszik a dolgukat az őrangyalok. És néztem, hogy az emberek hogyan teszik a dolgokat. Volt, hogy napokig figyeltem egy embert, hogy mit hogyan csinál, gondoltam így is felkészülhetek kicsit a jövőre. A jövő sebes léptekkel közeledett akár egy tornádó és egy szempillantásnyira sem lassíthattam már le. De nem bántam meg. Így lesz a legjobb. Én akartam, hát megkaptam. Próbáltam nem odafigyelni ezekre a szánalmasan nevetséges kifogásokra, hogy mégis otthon maradjak. Visszatértem az aktához.

A személyes adatok után jött a többi. Események, képek, évszámok… a képeken megakadt a tekintetem.

A Robert név melletti képen egy fiatal, nyílt tekintetű férfi mosolygott. Elfogott egy bizonyos érzés, amiről nemtudtam hogy micsoda, de félelemre intett. Görcsbe rándult a gyomrom. Nagyokat lélegezve néztem a képet. Elmosolyodtam, ekkor pedig kopogtattak.

- Szabad! – mondtam kicsit hangosabban, mire az ajtó kinyílt. Egy piszkosszőke hajú fiú jött be rajta. Félénken körbepislogott a szobában aztán a szemembe nézett.

- Csak azért zavarlak Silver, hogy Azariel üzeni, már csak 1 óra van hátra a feladatod megkezdéséig. Arra kér téged, hogy pontosan jelenj meg előtte. – szólt, majd egy halk köszönés kíséretében magamra hagyott.

Nem is vettem észre az idő múlását. Ahogy az én emberem emlékeibe mélyedtem, teljesen megfeledkeztem az időről.

Az én emberem. Furcsán jó volt kimondani ezeket a szavakat. Önfeledten, mosolyogva indultam Azariel szobája felé, hogy megkezdjem a sorsomat megváltoztató feladatot, és én váljak a világmindenség valaha volt legfiatalabb őrzőjévé.