4. fejezet:

Sziasztok!

Sajnálom, amiért úgy eltűntem. Kissé el voltam havazva. :S. De szeretnélek kárpótolni Titeket egy hosszabb résszel. Remélem, megbocsátotok nekem. :)
Nem tudom, mikor jön a következő rész, sok vizsgám lesz, de megpróbálok sietni vele!
Köszönöm a türelmeteket!
Pusszantás (L)
_______________________

Ahogy visszaértem, ledobtam magam a pihe puha ágyra (ami igazából csak tollakból és egyéb puha anyagokból állt) és nagyot sóhajtottam. Lehunytam a szemem hogy pihenjek egy kicsit, de ebben a pillanatban beviharzott a szobába Demetria és szinte rám ugrott az ágyon.

- Úristen hallottam, hogy őrző leszel! Gratulálok! – sikítozta önkívületi állapotban, miközben leestünk a földre.

Még mindig az ágyam mellett feküdt rajtam, a földön, ami kicsit kellemetlen volt, így kénytelen voltam közbeszólni.

- Köszönöm, de nem akarsz leszállni rólam? – kérdeztem miközben kivettem a kézfejem a térde alól.

- Persze. Bocsi! – mondta, és eleresztett egy pironkodó mosolyt.

- Amúgy meg honnan tudod? – kérdeztem vissza.

- Leo mondta – válaszolt kíváncsisággal a szemében.

- Csak azért kérdeztem, hogy ki tudja eddig. De akkor ezek szerint csak te és Leo.

- Igen. Még. De holnap a gyűlésen valószínűleg Azariel kihirdeti az eseményeket, és akkor mindenki tudni fogja.

- Pazar – mondtam, és már előre láttam, hogy mindenki erről beszél. Még jó hogy nem leszek itt.

- Na, én megyek. Most érkezik haza a nővérem. Majd beszélünk! Puszi! – egy hatalmas vigyorral az arcán kilépett a folyosóra és eltűnt.

Végignyúltam az ágyon, és kinéztem az ablakon, ahol még mindig gyönyörűen sütött a nap.

Te jó ég! Most esett le, hogy holnap ilyenkor már az emberek világában leszek. De hirtelen elfogott a rossz érzés is. Mi lesz, ha mégsem leszek képes a feladat megoldására? Mi van, ha tényleg igaza van anyunak és én nem erre születtem? Ha kudarcot vallok? Ilyen, és egyéb hasonló kérdések és aggályok jutottak eszembe, amik kezdték elárasztani az agyam, halálra ijesztve ezzel. Hanyattfeküdtem a tollakban, és behunytam a szemem, hátha elfelejtem a nyomasztó kérdéseket. De ez a fullasztó érzés csak nem akart elmúlni.

1 óra múlva még mindig ezek a fajta kérdések foglalkoztattak, és kezdtem pánikba esni. Ezért hirtelen felálltam, és kiviharzottam a szobámból. Beszélnem kell valakivel, aki kicsit megnyugtat. Erre a legmegfelelőbb Demetria. Az ő szobája felé vettem az irányt, és hatalmas sietésem közepette nem vettem észre hogy velem szemben jön valaki és teljes erőből nekimentem.

Felnéztem és Darius volt. Engedelmesen meghajoltam előtte, ő pedig türelmesen mosolyogva várta, hogy újra a szemébe nézzek.

- Hova ilyen sietősen? – kérdezte és elkezdett körözni körülöttem.

- Csak Demetriához megyek. Meg kell beszélnem vele valamit. – válaszoltam, és láttam, rajta hogy nem elégítette ki a tudásszomját a válaszom.

- Hallottam a küldetésedről… - hozta fel a témát, ami nekem igen kínos volt. Akivel eddig találkoztam, mindenki azt mondta, hogy ne pocsékoljam el az életem. Gondoltam ő sem gondolja másként. Végignézett rajtam és belekezdett.

- Ötletem sincs, hogy egy magadfajta kivételes tehetségű és gyönyörű angyal miért akar őrző lenni… – mondta Darius és elmosolyodott. Kétség kívül ő volt a legjóképűbb angyal, akit valaha láttam. Magas volt, és erős testfelépítésű. Világoskék szemei csak úgy ragyogtak, miközben beszélt elbűvölő hangsúllyal. Annyira magával ragadott a hangjának a varázsa, hogy úgy éreztem csak húz magával az örvény.

Istenien tudta hogyan kápráztasson el valakit. Sajnos a vonzereje elől én sem menekülhettem, amit észre is vehetett, mert még a szokásosnál is jobban vigyorgott.

- Ne haragudj, de mennem kell… - szólt végül, amikor újra a szeme elé érkezett.

- Nos… kár érted… - mondta lemondóan, majd biccentett és elsuhant.

Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell véget vetnem ennek a beszélgetésnek, ami kezdett igen zavaró lenni. Megráztam a fejem, és továbbindultam az eredeti végállomásom felé.

Ahogy Demetria szobája elé értem, bekopogtam, mielőtt ajtóstul berontottam volna. Amúgy az utóbbi volt az eredeti tervemben. Mindanyian megrökönyödve néztek rám. Egy bájos mosolyt villantottam, majd megszólaltam.

- Elnézést, csak egy sürgős ügyet kell megvitatnom Demetriával… - mondtam, miközben a szóban forgó személyt már a karjánál fogva húztam kifelé. Amint becsukódott az ajtó mögöttünk, rögtön a tárgyra tértem.

- Na, jó, ez nem jó ötlet! Azt hiszem, nem vagyok még kész erre, lehet, hogy kudarcot vallok, és mégsem erre teremtettem, és… - hadartam, és folyattam volna, de Demetria befogta a szám.

- Hé, elég! Miről beszélsz? Hisz ez volt az álmod! Feladnád azért, mert 2 angyal azt mondta, hogy kudarcot fogsz vallani? Hova tűnt a magabiztos Silver? – kérdezte szemrehányóan, és komolyan elgondolkodtam.

- Igazad van… én alakítom a sorsom! Rendben lesz minden! – bólintottam meggyőzően, erre elmosolyodott.

- Ez a beszéd! De vissza kell mennem! Majd beszélünk! És sok sikert holnap! – búcsúzott egy röpke öleléssel, és már be is surrant az ajtón.

- Üdvözlöm a nővéred… - mondtam a már csukott ajtónak, és lassan visszaiszkoltam a szobámba. Elővettem az aktát és olvasni kezdtem. Ahogy rávetettem a tekintetem a papírra, a cirkalmas betűk elváltak a laptól, és egyre feljebb emelkedtek a levegőben. Feketéről a színük fehérre, majd csillogós aranyra változott. Táncolni kezdtek kecses mozdulatokkal, akár a keringőn a párok. Ringatóztak, mint a lágy szellőben a falevelek. Miután kitekeregték magukat, megállapodtak egy összeszedett sorban, így végre olvasni tudtam. Évszámok, adatok, események, képek, emlékek. Az adatokra gondoltam és a betűk máris átrendeződtek.

Név: Robert Pattinson

Kora: 23

Családja, történetek bla bla bla. Elolvastam mindent. Csak hogy nehogy kihagyjak valami fontosat.

A foglalkozásánál megdöbbentem. Az akta szerint Robert sikeres színész, ami azért érdekes, mert a jellemző tulajdonságainál minden ott van, ami egy igazi színésznél nem szokott. Kedvesség, visszahúzódás, szerénység és így tovább. Nincs benne önzés, sem becsvágy. Furcsa egy ilyen korú ember viselkedésében.

Sokszor, amíg csak álmodoztam az emberek közelségéről, a Földet figyeltem. Néztem, hogyan teszik a dolgukat az őrangyalok. És néztem, hogy az emberek hogyan teszik a dolgokat. Volt, hogy napokig figyeltem egy embert, hogy mit hogyan csinál, gondoltam így is felkészülhetek kicsit a jövőre. A jövő sebes léptekkel közeledett akár egy tornádó és egy szempillantásnyira sem lassíthattam már le. De nem bántam meg. Így lesz a legjobb. Én akartam, hát megkaptam. Próbáltam nem odafigyelni ezekre a szánalmasan nevetséges kifogásokra, hogy mégis otthon maradjak. Visszatértem az aktához.

A személyes adatok után jött a többi. Események, képek, évszámok… a képeken megakadt a tekintetem.

A Robert név melletti képen egy fiatal, nyílt tekintetű férfi mosolygott. Elfogott egy bizonyos érzés, amiről nemtudtam hogy micsoda, de félelemre intett. Görcsbe rándult a gyomrom. Nagyokat lélegezve néztem a képet. Elmosolyodtam, ekkor pedig kopogtattak.

- Szabad! – mondtam kicsit hangosabban, mire az ajtó kinyílt. Egy piszkosszőke hajú fiú jött be rajta. Félénken körbepislogott a szobában aztán a szemembe nézett.

- Csak azért zavarlak Silver, hogy Azariel üzeni, már csak 1 óra van hátra a feladatod megkezdéséig. Arra kér téged, hogy pontosan jelenj meg előtte. – szólt, majd egy halk köszönés kíséretében magamra hagyott.

Nem is vettem észre az idő múlását. Ahogy az én emberem emlékeibe mélyedtem, teljesen megfeledkeztem az időről.

Az én emberem. Furcsán jó volt kimondani ezeket a szavakat. Önfeledten, mosolyogva indultam Azariel szobája felé, hogy megkezdjem a sorsomat megváltoztató feladatot, és én váljak a világmindenség valaha volt legfiatalabb őrzőjévé.