2. fejezet:

Kiléptem a kastély hatalmas ajtaján, és a kedvenc padom felé siettem. Az idő szokatlanul gyönyörű volt. A parkot a nap ezernyi ragyogó sugara szelte keresztül, és énekes madarak daloltak vidáman, amitől rögtön kicsit jobb kedvem lett. Leültem a padra, hátradőltem és lehunytam a szemem. Gondolatok jöttek mentek, de csak nem lettem okosabb a védést illetően. Márpedig ha akarom azt az embert, akkor gyorsan ki kell találnom valami frappánsat és meggyőzőt. Mielőtt belemerülhettem volna a gondolataimba, hátulról megszólalt egy ismerős hang.

- Szia, Silver. – hirtelen mellettem termett Leo. Rövid barna haja volt, és szürke szemei. Ő volt az egyik legjobb gyerekkori barátom. Nagyon szerettem őt. Elmosolyodott és leült mellém.

- Miért vagy ennyire elkeseredve? Csak nem az őrzési feladatod elutasítása miatt?

- Gyorsan terjednek a hírek… - válaszoltam unottan.

- Ne aggódj. Senki más nem tud róla szerintem. Apu elmondta…

- Ne is folytasd…

- Miért?

- Mert tudom, hogy fogod folytatni… ez nem nekem való, és felejtsem el… - mielőtt végigmondhattam volna, közbe szólt.

- Dehogyis! Az egyik legjobb barátok vagyunk. Támogatlak mindenben. – válaszolta és megölelt.

Amikor végre kigondolkodtam magam, visszatértem a szobámba, ahol éppen anyu nézegette a mozgó képet, amin Demivel mosolygunk, és grimaszolunk.

- Anyu! Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem hirtelen a megdöbbenéstől. Megfordult, és olyan arckifejezést öltött magára amilyet még nem láttam. Talán az öröm és bosszúság egyben. Vagy valami hasonló.

- Én is boldog vagyok, hogy látlak kislányom… - mondta és megölelt. Próbáltam kikeveredni a morzsoló öleléséből, hiába. Vaskarokkal ragaszkodott hozzám.

- Csak meglepődtem…

Természetesen az is bene volt, hogy tudtam miért van itt. Megpróbál majd lebeszélni az őrzésről. De sajnos valamivel meg kell győznöm, a nélkül hisztizhetek, akkor sem sikerül a dolog. Valamit ki kell találnom. Valamit, amit felajánlhatok cserébe. Hiába volt gyors az agyam, most abszolút nem volt hajlandó működni.

- Történt valami érdekes, amíg nem voltam itt? – kérdezte és feltűnően végignézett rajtam.

Igen. Most is az van a fejében, hogy mi a csudáért akarom elpocsékolni az életem…

- Szóval… volt ma ez a gyűlés… - kezdtem bele. Rosszul.

- Igen, tudom. Azariel tájékoztatott mindenről. – a hangja bosszús volt. Hát persze hogy az volt, hiszen pont azt tettem, amit szinte megtiltott. Ennek ellenére pozitívan álltam a tervemhez, amivel kapcsolatban még mindig nem jutott eszembe semmi.

- Esetleg… - mielőtt még bármit is mondhattam volna, felemelte a kezét és közbeszólt.

- Szó sem lehet róla! – jegyezte meg, keresztbe rakta a kezét és lezártnak tartotta a vitát, az ő részéről, de az én részemről még koránt sincs vége. Minden követ megmozgatok, hogy az legyen, amit szeretnék.

- De miért? Kitűnő tanuló vagyok és soha semmi gond nem volt velem!

- Mostanáig… ez az őrangyalosdi a legnagyobb gond! – mondta és a szemei szinte szikrát hánytak. Néha szereti eltúlozni a dolgokat.

- Ez csak neked gond! Nekem az álmom! – mondtam magamon kívül, mérgesen.

- Nem értem miért ragaszkodsz ehhez az őrültséghez! Bármit megkaphatnál, amit csak akarsz, munka nélkül! Gyönyörű ház, boldog élet, egy férj és egy gyerek! Mindenki erre vágyik!

- Kivéve engem… - mormoltam az orrom alatt, de nem elég halkan, mert anyu meghallotta és újból belekezdett a mondókájába.

- De én nem akarok ilyen unalmas életet! Kalandokat és izgalmakat akarok!

- Miért akarod elpocsékolni az életed ilyen butasággal, mint az őrzés? Az nem a nők feladata!

- Te is őrző vagy! – ripakodtam rá, mire hirtelen abbahagyta a beszélést. Tudta, hogy megfogtam. Anyu 70 éves korában kezdte a „karrierjét”. Apuval is egy tanácson találkoztak ahol egymásba szerettek.

- Ez teljesen más dolog. Ne tereld el a szót! – válaszolta zavartan – azért születtél meg, hogy ékesítsd a világot, férjhez menj, és boldog légy!

Na, tessék. Ez a másik dolog. Egyfolytában férjhez akar adni. Enyém a világ összes ideje, és mégis sürget ezzel az ostobasággal, aminek aztán tényleg semmi értelme.

Mintha szükségem lenne rá, hogy… TE JÓ ÉG! Hirtelen bevillant a fejembe a mai egyetlen használható, és valószínűleg a legőrültebb ötlet, ami valaha a világon létezett. De nem volt választásom. Akarom azt az embert, és senki sem fog megállítani. Ez az álmom, és bármit megteszek érte! Szóval nagy levegőt véve, kimondtam azt a mondatot, amiről soha sem hittem volna, hogy önakaratomból elhagyja a szám.